+1 White-nak

  -GYEREKEK!- kiabálta egy igencsak dühös hang.
   Mivel hihetetlenül közel leledzett már az Anyjuk, mindent megtettek, hogy ne nevessenek. Aki Azumi, Azumi Ao, és Ao Akira szájára tette a kezét, együttesen nyomva el bárminemű hangot. Miközben játszottak, egészen véletlenül összetörték a férfi kedvenc virágának a cserepét, így egy eléggé nagy virágföld került a szintén kedvenc hófehér szőnyegre. Azt nem mellesleg az ördögfiókák is szerették, mert az összes közül azon lehetett a legjobban aludni, de ami megtörtént, megtörtént. Pont.
   Amikor hallották, hogy a veszély távolodik úgy döntöttek nekik most a lehető leghamarabb el kell tűnniük a tett helyszínéről. A baleset után rögtön bebújtak egy szekrénybe, és annak mélyén várták meg, hogy mi történik. Mindannyian felvették az egér alakjukat és szélsebesen spuriztak ki a házból. Kint meg sem álltak az erdő egy eldugott részén tündöklő tisztásig.
   Múlt héten fedezték fel, amikor éppen az apjuk elől menekültek, mert az őzgida akit befogadtak háziállatnak lepisilte a futópadot. Mire hazaértek az őzgida eltűnt, de az apjuk nem kérte rajtuk számon ezért nem panaszkodhattak. Csak egy kicsit.
  -Most mit csináljunk?- kérdezte tanácstalan hangon az egyik csöppség.
  -Nem tudom. Szerinted én jobban értek a növényekhez?! Egyáltalán mi volt az?- fordult a legkisebb testvéréhez a fiú.
  -Nem tudom. Valami fehér, de szerintem is kár érte. Olyan gyönyörű volt!- pityeregte el magát a kislány.
  -Naa, ne sírj Azu!- kezdték vigasztalni a fiúk.
  -Majd szedünk neki virágokat! Nézz csak körül mennyi van itt!- fordult közbe az egyikük.
  -Igaza van Ao-nak! Az ágakból pedig, ha eléggé beáztatjuk őket tudunk kosarat fonni! Xen tegnap tanította, emlékeztek?- örömködött a legidősebb.
  -De az sokáig tart...- szipogott a kislány.
  -Nem baj! Addig nem megyünk haza amíg kész nem lesz- biztatta Ao.
  -Na menjél, keress szép virágokat. Mi pedig addig nekikezdünk a kosárnak- lökdöste Aki a húgát.
   A két iker mosolyogva nézte ahogy a kislány beleveti magát a virágokkal teli rétbe. Mindennél jobban szerették egymást, különösképp, ha nem veszekedtek.
  -Te még emlékszel arra, hogy, hogy kell elkezdeni?- szólt oda az egyik a másikhoz.
  -Nem- vágta rá amaz.
  -Szépen vagyunk- nevetgélve indultak neki a gallykeresésnek.
   A szerencsének (avagy a háttérből figyelő, és segítő Anyjuknak) köszönhetően, lépten nyomon találtak egyet, és nem telt fél órába se, hogy a tisztás közepén átfolyó pataknak egy kis kavicsokkal elkülönített medencében áztatták is őket. Mivel megkérték a húgukat, hogy segítsen egy kicsit, gördülékenyen ment a kosárkészítés.
  -Éhes vagyok!- kiáltott fel hirtelen, talán Akira.
  -Arra láttam valami gyümölcsfát!- szólalt meg Azumi -Szerintem érettek- még be se fejezte a mondókáját, a bátyjai már messze jártak. Nevetve rohant utánuk.
   Yuki kihasználva az alkalmat, gyorsan kicserélte a picik kosarát, egy olyanra ami, lévén a kis Xena csinálta, három rétegű. Két gallyréteg között egy műanyag is volt, hogy ne szivároghasson át a víz. Egy kicsit tartott attól, hogy a gyerekei észreveszik a turfisságot, de nem akarta, hogy rövid életű legyen ez az ajándékuk is.  Az előző ajándék, sárból készült révén miután kiszáradt, csak egy homok kupac bizonyította másnapra.
   Szerencsére miután visszatértek nem figyelték meg a kosarat, csak nekikezdtek a föld pakolásának. Mint kiderült a virágokat gyökerestől szedte ki a kis Azu, ezért kénytelenek voltak elültetni őket. A végeredmény egy majdnem túlzsúfolt, felemelhetetlen virágos kosár lett. A gyerekek már rég elfeledték, hogy mi miatt kezdtek neki, de a szomorúság ott látszott az arcaikon. Semmiképp sem hagyhatták ott a munkájukat!
   Nagyot sóhajtva állt fel a kényelmes ülőhelyéről a férfi. Még csak most töltötték be ötödik életévüket, de olyan volt mintha, csak tegnap születtek volna.
  -Aki! Ao! Azu! Mégis hogy kerültetek ti a virág ágyásba?- hupsz, néztek össze az említettek -Lassan itt a vacsora idő. Hát ez meg mi?- lepődött meg túljátszva, amikor meglátta a kosarat -Gyönyörű!
  -Neked csináltuk- tért magához a leggyorsabban Aki -Bocsánatkérésünk jeléül. Egy madár berepült és leverte a virágodat- mondjuk az a madár Ao volt, de az már részletkérdés.
  -Ó, semmi baj! Köszönöm- ölelte át a csemetéit -Most viszont mennünk kell.
   Mire visszatértek Kei már eltüntette a nyomokat. Bár nem szeret takarítani, de ezúttal a tőle telhető legjobbat nyújtotta, hogy szerelme had foglalkozhasson a csemetéikkel. A piciket, nem lehet egy pillanatra sem egyedül hagyni ezért tavaly eldöntötték, hogy bekamerázzák a gyerekszobákon, fürdőszobákon és a saját szobájukon kívül az egész villát.
   Mindig tudták, hogy mit csinálnak, de sosem szidták le őket. Mert hát ők csak gyerekek, addig kell kiélvezniük a játékokat amíg csak lehet, de egykettőre megtalálhatták őket. A vacsora  épphogy elkészült Kei jóvoltából. Még szerencse, hogy főzni azt tudott.
   Este a lefekvés minden kétséget kizáróan pikpakk lezajlott. Még be sem kerültek az ágyukba, máris aludtak a kicsik.
  -Nem tudom mit csináljak! Tény és való, hogy okosak, de nem tudom mennyire vannak arra felkészülve, hogy jövőre már iskolába mennek. Hisz még csak nem is nagyon láttak idegen gyerekeket!- aggódott Yuki a hálószobában.
  -Minden rendben lesz! Hisz ott lesznek egymásnak! Most pedig nyugodj le és irány a kád!- hangzott fel a parancs.
   Éppen elzárni készülte a vizet amikor megérezte, hogy karok fonódnak köré.
  -Azt hittem, hogy már nem is jössz- fordult meg az ölelésben. Már reggel óta várta ezt a pillanatot.
   A párja minden bizonnyal a világ legjobb szeretője. Most is, csupán csókolgatja, de állni is alig tud a lábán. A sültcsirkéket már rég maga mögött hagyta, most éppen valahol a magma közelében leledzett.
  -Mondtam már, hogy eszméletlenül jól csókolsz?- pihegte a lehető legérthetőbben, miközben párja egyre lejjebb vándorolt az említett tettével.
  -Pár ezerszer, de ne hagyd abba- vigyorogta kajánul, majd szájába vette az eddig csak éledező férfiasságot.
   A szokatlan érzésre szinte eszét vesztve túrt bele a most már vizes tincsekbe. Csak nagy ritkán fordul elő, hogy a másik a szájával kényezteti ily módon, de amikor mégis, akkor minden feledésbe merül. A férfi lábai összecsuklottak, de a kád pereme pont megfelelő széknek bizonyult.
  -Keii- kérte két nyögés között.
   Jól nevelt kutyaként kapta a karjaiba kedvese és pillanatokkal később, mindenféle előkészítés nélkül hatolt be. Yuki csillagokat vélt látni, de nem a fájdalomtól. Azt már rég megtanulta ilyenkor a háttérbe fojtani. Kezeivel a magasabb hátát karmolászta, miközben az minden egyes lökésével eltalált egy bizonyos pontot, valahol nagyon belül.
  -Édesem, mond, hogy most nem kell egy újabb csemete érkezésétől aggódnunk!- lihegte minden izmával megfeszülve Kei.
  -Nem, nem kell- nyögte ki a ködön keresztül a másik.
   A magasabbiknak több se kellett, rögtön elélvezett. Megérezve, hogy a párja elélvezett, Yuki is követte őt. A fürdőben csak a víz csobogása volt hangosabb, a lihegésüknél, de nem sokkal később már szappannal a kezükben tisztogatták a másikat mindenféle perverzség nélkül. Eddig még egyik se unta meg a másikat, és nagyon remélik, hogy ez sose fog bekövetkezni.
  -Szerinted akkor minden rendben lesz?- kérdezte Yuki, már az ágyban feküdve -A költözésről nem is tudnak.
  -Ne aggódj ennyit. Ha nem is fog tetszeni nekik, akkor is megszokják egy idő múlva- nyugtatgatta a mellette fekvő -Aludj csak.
  -Amúgy drágám? Hazudtam- vallotta meg bűnét a fehér hajú, de a férje örömteli mégis kicsit sokkos grimaszát már nem láthatta, rögtön elaludt egy éppen csak megfogant élőlénnyel a hasában.
  Arra még csak nem is számítottak, hogy az első napon az új házban a focilabdával betörnek egy ablakot, de még csak arra se, hogy Akira már első osztályban megtalálja élete nagy szerelmét. A rajzolást.