1. Bankrablás

   Bent voltunk a bankban és mi következtünk volna amikor valami hangosan dörrent mögöttünk és félelmemben visszaváltoztam párduccá, pedig anyu megkért, hogy maradjak ember most kivételesen. Pénz akart kivenni, hogy a múlt heti 18. szülinapom alkalmából vehessen nekem valamit. Miután Anyu mögé kuporodtam kissé megnyugodva változtam vissza.
  -Ez egy bankrablás! Mindenki tegye fel a kezét!- kiáltotta egy maszkos idegen, de én nem engedtem el Anyut -Azt mondtam mindenki!
   Anyu megpróbált engedelmességre bírni, de nem hallgattam rá, inkább átalakultam és szoknyája alá bújtam. Éles fájdalmat éreztem gerincemben minek hatására felüvöltöttem és farkamnál fogva kihúztak rejtekhelyemről.  
  -Viselkedjél kislány!- sziszegte egy kellemes hang, valahonnan a magasból, de csak visszaváltoztam emberré és Anyu mögé bújtam.
  -Hagyjad Kandúr, nem látod, hogy halálra rémíted?!- hangzott ezúttal újra az első hang.
  -Nem én tehetek róla Csődőr!- válaszolta rossztevőm.
  -Kérem ne bántsák! Ő az egyetlen gyermekem!- könyörögte ezúttal Anya rettegve.
   Éreztem a félelmét, így inkább megkerültem, majd a nálam egy kicsit magasabb asszonyt megpusziltam és hátat fordítva neki védelmezően morogni kezdtem. Senki se bánthatja Anyut! Senki!
  -Nyugi van kiscica, ha jól viselkedsz nem bántunk senkit, de ha nem hagyod abba a morgást és rakod fel a kezed kénytelenek leszünk ezúttal kivételt tenni- próbált nyugtatni Kandúr.
   Átgondoltam a lehetőségeket, majd nekidőltem anyunak és halkan dorombolva felemeltem a kezem.
  -Most, hogy ezzel megvolnánk a személyzet itt marad, de a többiek lassan sétáljanak át egy használaton kívüli páncélterembe- nem tudom mi az, de ha Anyuval maradhatok nekem mindenhol jó.
   Pár perccel később amikor betuszkoltak egy levegőtlen kis szobaféleségbe, már nem egészen voltam ugyanazon a véleményen. Másodpercenként váltottam az alakomat párduc és ember között és Anyu ölében kapdostam a levegőt, de egyszerűen semmi nem jutott el a tüdőmig. Anyu mindent megtett, hogy lenyugodjak, már az altatódalon is túl volt amikor egyszer csak egyre lassabban kezdtem átváltozni és forgott körülöttem a világ.
  -Kérem! Valaki segítsen! A gyermekemnek klausztrofóbiája van és nem bírja a tömeget- üvöltötte sírva a gyönyörű asszony miközben az ajtót püfölte teljes erejéből.
   Először csak a körülöttünk lévő szintén bezárt emberek mentek távolabb amennyire csak tudtak, némelyikük átváltozott állati alakjába és egy ember felvette, hogy több helyem legyen, majd amikor már csak legfeljebb percenként egyszer tudtam átváltozni kicsapódott az ajtó.
  -Mégis mi ez a lárma itt benn?!- hallottam valahonnan távolról a Kandúr hangját.
  -Kérem! A gyermekem nem bírja a tömeget és a bezártságot- zokogta Anyám,és bár megpróbáltam feltámaszkodni öléből, hogy megnyugtassam, de egy fenyegető morgáson kívül amit a maszkosnak küldtem már semmire sem volt erőm, így visszaváltozva emberré felemeltem a kezem, hogy megsimogathassam arcát. Szörnyű így látnom őt.
   Egyszer csak elkezdtem lebegni és egyre távolabb kerültem Anyutól minek hatására nyüszíteni kezdtem. Karok zártak körül és ringatni kezdett valami. Szép lassan egyre több levegő vett körül és kezdtem megnyugodni így még egyszer visszaváltoztam párduccá és összegömbölyödtem, mert idő közben leült velem az ölében a kedves hang tulajdonosa.
  -Mi történt már megint Kandúr?- hallottam egy vízfátyolon keresztül, mire megrezzentem és megpróbáltam felemelni a fejem, de nem jártam sikerrel.
  -Css! Most sikerült lenyugodnia, rohamot kapott, mert mi hülyék bezártunk egy tömegiszonyos klausztrofóbiást tizedmagával egy páncélterembe- mondta miközben simogatni kezdett, cserébe pedig dorombolást adtam neki.
  -Akkor ezért sír az anyja egy Yukit hívogatva. Biztos az ő neve- engem? Anya?!
   Kipattant a szemem és felugrottam, de nem jutottam sokáig, mert egy lépés elteltével összeestem. Nyüszítve hegyeztem fülemet és épphogy ki tudtam venni Anyám keserves zokogását, de inkább csak éreztem mint hallottam.
  -Minden rendben kislány! Jól van anyu senkinek sem esik bántódása!- biztos? Hagytam, hogy a Kandúr felemeljen és újra összehúztam magamat, de még mindig koncentráltam arra a keserves hangra.
  -Honnan tudod, hogy lány? Határozottan fiúnak néz ki.
  -Onnan te eszement szamár, hogy határozottan LÁNYnak nézett ki közel öt perce, és a gyerekek állati testükben változtatni tudják a nemüket- dehát én már felnőtt vagyok és igencsak fiú!
   Mocorogtam, de újra elkezdett simogatni.
  -Kikérem magamnak ló vagyok nem pedig szamár te rühes cica!
  -Én pedig gepárd, nem cica! De ezt most hagyjuk abba, már majdnem elaludt- hmm igaza van.
  -Örülök neki, hogy mindezt megbeszéltétek, de a rendőrök mindjárt ideérnek, szedjük a sátorfánkat!- ez meg ki?
  -Igenis Király- hangzott kétfelől a válasz, majd egy rándulást követően leestem a földre. Ez igencsak fájt. Feltápászkodtam, majd remegve indultam el arra amerre Anyámat éreztem.
  -Francba! Minden rendben kislány nem direkt volt- megint felemeltek a földről, majd mivel ő is dorombolt én is rákezdtem.
  -Hát ő meg?- hmm, sokkal szebb a Királynak a hangja amikor gyengéd.
  -Egyszerűen szólva rohamot kapott és mielőtt még megfulladt volna kihoztam megnyugtatni- dorombolta halkan a csodakezű. Uram isten, nagyon jól tud simogatni!
  -Vidd vissza az anyjához nem szakíthatjuk el tőle a kölykét!
  -Rendben Király. Pedig elfogadnám házi kedvencnek, olyan aranyosan dorombol, halljátok?- erre ö is rákezdett és én is követtem példáját, bár meglehet, hogy én egy kicsit hangosabb voltam, mert közben a simogatást se hagyta abba. Már megint mindjárt elalszom, ráadásul mintha egyre több levegő lenne itt. Kinyitottak egy ablakot?
  -Tényleg különös hangja van, mintha lenne valami akcentusa. Nem gondolod?- na erre abbahagytam és anyura hangolva minden érzékemet, felfogtam végre amilyen helyzetben vagyok.
   Egy idegen EMBER ér HOZZÁM és én vígan dorombolok is neki! Nem törődve a még mindig forgó világgal morogni és csapkodni kezdek és miután szitkozódások közepette elejtett az eddig tartó személy, egyensúlyom elvesztve csapódom a csempére. Nyekkenek egyet, majd miután nehézkesen feltápászkodom és az egyre hangosabban üvöltöző, immár vélhetően állati alakjában lévő Anyám hangja irányába rohanok, de nem tettem meg két lépést sem amikor megint össze esek. Mivel felállni nem tudok nyüszítve próbálom remegve vonszolni magam az aggódó hang irányába, mert Anyu minden bizonnyal meghallotta üvöltésére választ adó üvöltésemet.
  -A francba! Földrengés! Kandúr, fogd meg a hócicádat és kifele az épületből. Mindenki kifele! Aki a legközelebb van a páncélszekrényhez próbálja meg kinyitni azt és spuri, mert összedől ez az épület a legkisebb földrengéstől is!- üvöltötte Király.
  -Igenis- hangzott mindenhonnan a válasz, de én felfogva, hogy nem én remegek, minden erőmet bevetve ugrok a levegőbe, de hirtelen egy rántást érzek és egy immár ismerős kar fogságában találom magam, megint.
  -Minden rendben Yuki-hime, rendben van az anyukád- próbál nyugtatni ezúttal egy kicsit tolakodó dorombolással, de nem hallgatok rá és tovább vergődök a kezében, de gyorsan fogy az erőm.
   Hirtelen egy ütést érzek a fejemen amikor hagos koppanással esik valami rám. Sötétülő elmémmel még hallom a Kandúr káromkodását, és az elmémben felbukkanó utolsó képen Anyám kétségbeesett macskaalakját ahogy fut felém, majd legnagyobb rémületemre egy betontömb zuhanását vélem felfedezni és elsötétül a kép.